„Talán még hosszú és kínos esztendők választanak el bennünket attól az időtől, hogy az emberiség feje lágya benőjön, mégis már-már egyetértünk abban, hogy jövőnk csupán olyan újságokat és boldogságokat rejthet, amelyeket igaz szívvel megkívánunk és megszolgálunk. Az igazság megértésétől, hát még a megemésztésétől csillagmérföldekre járhatunk, azonban hitem szerint kapizsgálni kezdjük, hogy a szeretet valamiképp az igazság része. Meglehet az is, hogy a szeretet ösvénye vezet az igazságra. Efféle elképzeléseimnek köszönhettem, hogy örömem leltem Kirk, Spock, McCoy, Uhura, Scott, Chekov, Chapel és Rand ábrázolásában. S reményemként szolgált mindig, hogy az Enterprise vállalkozása lehetett bármily esendő emberileg, útjában mégis az igazság felé tartott.”
Sokan sokfélét gondolnak arról, mit is jelent a Star Trek. Generációk nőttek fel különféle sorozatain, írók tucatjai tették hozzá a magukét, miközben persze jól felépített marketinggépezet is született. Érdekes például megemlíteni, hogy a Star Trek könyvek kiadója, adta ki a legtöbb könyvet a világon. Nem kell hozzá pozitronagy, hogy belássuk, ez nem feltétlenül minőséget eredményez.
Ezt a kötetet azért érdemes beszerezni, mert ebben Gene Roddenberry maga írja le gondolatait szerzeményéről. Teszi ezt két bevezetőben is. Előbb, mint a korábbi, az ötéves küldetés filmes krónikásaira panaszkodó Kirk kapitány. A másodikban, pedig mint egy szerző, akit meglep, hogy ezek után a kapitány éppen őt kérte fel, az újabb kaland, hitelesebb könyves bemutatására. Itt bizony olyan a mai szórakoztatóiparban már hanyagolt fogalmakkal találkozhatunk, mint béke, szeretet, igazság. Mert mi is az, amivel a Vyger kommunikálni képes? A klingon torpedók? Az Enterprise fejlett technikája? Spock rideg logikája? Nem. Az út a jövő megértéséhez Decker és Ilia kapcsolatán át vezet.
De sok olyan információt is megtudhatunk itt, melyek aztán a mozifilmekben nem kerülnek szóba, mégis meghatározzák azok hangulatát. Kezdjük az elején!
A Csillagflotta koránt sem volt olyan sikeres intézmény, mint az gondolnánk. Kezdetben szinte az összes hajóját elvesztette. A tudósok kiokoskodták hogy ennek oka abban keresendő, hogy a legmagasabban kvalifikált akadémiai zsenik kerültek a küldetések élére. Csakhogy amíg ezek a briliáns elmék jól teljesítettek az iskolapadban, addig a való élet kihívásaira nem voltak egyenleteik. Hajóik megsemmisültek, eltűntek, vagy ők maguk csábultak el, magasabb tudati jelenségek szolgálatába szegődve.
Ekkor állt elő az ötlettel az Admiralitás, hogy kelljen útra egy hajó, melynek legénységét nem a csillagos ötös tanulókból, hanem csak a négyesekből verbuválták. Így kerülhetett a Kobayashi Maru tesztet lényegéban csalással megoldó Kirk a kapitányi székbe, azon mulatva, hogy legénységét úgymond “korlátoltságukért” válogatták össze. És lássunk csodát, az Enterprise -igaz nagy áldozatok árán -de visszatért ötéves történelmi küldetéséért.
Itt jön az a rész, ami miatt Kirk megorrolt utjaik krónikásaira. Azt ugyanis diadalmenetnek állították be, holott az igazság az, hogy a legénység egyharmada odaveszett, és ő maga is számos olyan döntést hozott, melyek okolhatók ezért, egyébb hibáit és tévedéseit már nem is sorolva. Csakhogy a Flottának igazolnia kellett a lakosság felé létezése eredményességét. Így a tisztikar tagja egyszeriben akaratuk ellenére médiaoroszlánokká váltak. Mert ez a hajó, és ezek a „hősők” ezek után már nem halhattak meg. Hogy mutatott volna az?
Kirk admirálisi rangot és íróasztalt kap, az operációs vezető posztjáról már nem kerülhet életveszélyes helyzetekbe. De hogy eszébe se jusson hősködni még szeretőt is kerítenek neki, aki szintén a Földhöz láncolja. A Kolihnar próbáért karrierjét épp feladni készülő Spock és az űrutazást egyébként is fenntartásokkal viselő doki már fele ekkora gondot sem jelentenek. A tisztikar további tagjai kapitányi és elsőtiszti kinevezéseket kapnak, meg egy kérést, hogy várjanak türelemmel, amíg új még most épülő hajókra kerülhetnek. És a legendás csapat máris teheti azt amit nem szeret, ahelyett amihez ért. A sztárrá lett vidéki fiú tipikus esete.
Kirk csak akkor döbben rá minderre, amikor parancsnoki implantja jelzi neki a Vyger közeledtét, de segítségére mégsem tartanak igényt. Ennek köszönhető hát, hogy a folytatásokban újra és újra admirálisként bukkan fel, és hogy a további könyvekben is külön harcot vív azért, hogy vezényelhesse az Enterprise-t, amit persze csak akkor tehet meg, ha már csak az ő tapasztalt legénysége állhatja útját egy-egy veszedelemnek. Ez az a momentum mely –számomra legalábbis –megkülönbözteti ezt a csapatot a többitől. Ez az Enterprise még nem zászlóshajónak épült, ez a kapitány nem akart admirális lenni, ezek a fiúk csak szeretnék kivinni a hajót egy körre. Az eredmény függetlenség, individualizmus. Elveszített hajónaplók, megszegett visszatérési parancsok, bürokratákat sértő kitételek. Ugye ismerős? Így, és itt ebben a kötetben, született magyarázat a flotta legöntörvényűbb legénységének viselkedésére.
A filmből elhagyott kivágott jelenetek sora nem hosszú, de elolvashatjuk a Nogura vitát, és megtudhatjuk azt is, hogy ki volt a második alak, aki elenyészett a transzporter balesetben, vagy hogy hogyan vélekedik Kirk a pletykáról mely szerint, ő és Spock szeretők lettek volna. Ahogy az is hozzátesz a filmhez, hogy olvashatjuk Kirk, Spock, McCoy vagy épp Decker gondolatait, akkor is, amikor a vásznon csak csendben morfondírozhatnak. Ugyanakkor, ahogyan a film, úgy a könyv sem egy sodró lendületű kalandáradat. Ezért csak rajongóknak tudom ajánlani. Nekik azonban nagyon. Hisz, ahogy csak egy olyan film létezik, melyben egy teljes nagyzenekari hangzás végéig gyönyörködhetünk egy indulásra készülődő hajóban, úgy csak ebben a kötetből tudhatjuk meg, hogyan is írt meg Roddenberry egy Star Trek könyvet.
Recent Comments