Tavaly, röviddel a szerző halála után olvastam egy cikket az életéről. Erre ő ugye azt mondaná, hogy: Így megy ez. Volt benne néhány idézet is. Ekkor kaptam kedvet a gyerekfejjel vásárolt, és úgy még nem emészthető groteszk mese fejtegetéséhez.
Szinte az első pillanattól mosolyra ingerelt, ahogy az író nem kímél senkit. Kapnak tőle szépen sorban a gazdagok, a hatalmasok, a seregek, a vallások képviselői, és az átlagemberek is mindahányan. Ki-ki érdemei szerint. Pusztán maró gúnnyal, és borotvaéles humorral megírt szatíraként is megállná a helyét. De a könyv ennél azért jóval többet is vállal.
Majomkodásainkkal szemben igaz értékeket kutat fel. Ott, ahol azok valójában rejtőznek. Nem távoli bolygókon, nem vállalati hierarchiák csúcsán, nem seregek élén, csaták forgatagában, s nem is könyvekből idézett fohászokban. Hanem önnön tagadásainkban. Meg persze a kötet utolsó lapjain.
Én legalábbis így értelmeztem. A mesternek gondolom, az én értelmezésemhez is lenne néhány epés megjegyzése. Úgyhogy abba is hagyom. Azért ha van valaki, aki köszöni, hogy használtam, hát én is szívesen. 
A könyv nekem is tetszett, még anno amikor olvastam. Sajna ez eddig az egyetlen Vonnegut regény, amit sikerült elolvasnom, de nagyon bejött. A legjobban a Merkúr leírása meg az űrbéli üzenet tetszett
Tényleg klasszikus darab!