Furcsa, de erről a mindössze hat epizódot élt kis sorozatról, kevés szó esik az Internetes fórumokon, oldalakon. Talán, mert még a világháló elterjedése előtt futott, és a fiatalabbak nem ismerik. Talán mert túl régi, és trükkjei már nem olyan látványosak, a ma nemzedékének. Pedig pontosan olyan kis show volt, melyet a rajongók nagy része üdvözölni szokott. Lepukkant környezet, kemény karakterek, sok akció, blazírt humor jellemezték. Egy igazi űropera. A csavarkulcsos, piszkos a keze, hadd nézzem meg típusból.
Az alapötlet egyszerű. A Peremen vagyunk, ahol a Hope erődítmény őrzi a határokat a törvénytelen csoportoktól. A 377-es Ranger Parittyahajón, ötfős, illusztris alakokból verbuválódott kommandó vág neki a kalandoknak, a harcedzett veterán Boon kapitány irányításával. Pilótájuk JoJo (Marjorie Monaghan) egy igazi bombázó, de nem épp a „jaj leesik a műkörmöm” típusból. A New Venusról érkezett, ahol nem élnek férfiak. Van egy földönkívűli bersherker harcosunk Zylyn (Cary-Hiroyuki Tagawa), akit külön e célra fejlesztett nyakörvvel lehet csak féken tartani. Egy szakállas, „földre köpök, ha akarok” alkatú, enyhén kibernetizált gépészünk. És egy az Akadémiáról frissen szalajtott, zöldfülű újoncunk, aki jobbnak látja eltitkolni a díszes társaság elől, hogy apukája egy admirális, hiszen kap így is eleget tőlük.
Nem kevésbé különc megjelenésűek a feletteseik és segítőik sem. Van egy hórihorgas (John Gottfried) és egy nagyon alacsony parancsnokuk (Linda Hunt), akik ha nem épp tőlük kapnak agyvérzést, jobbára sakkozgatással, hegedüléssel ütik el az időt. Egy igaz laborpatkány tudós (Clint Howard), és később egy bénáskodó android is segíti a küldetéseket.
Eddig tehát van egy rakás klisénk, melyektől akár lehetne jó is, rossz is a menet. Hogy a kevéske megemlékező mégis pozitív hangnemben szokott nyilatkozni róla, az annak köszönhető, hogy a szerzők nem akartak semmi ennél többet. Egyszerűen el akarták csípni azt a hangulatot, ami az eredeti Star Wars filmek pergő kalandáradatát jellemezte.
Sikerült nekik. A sorozat tényleg olyan, mintha Han Solo nyögte volna be az elején, féloldalas vigyorával hogy: Kezdődik a műsor.
Zenében, humorban, veszélyben, akcióban egy pillanatra sincs hiány. Legalább az egyik a négyből folyamatosan jelen van. És mivel az írók nem is vesztegetik időnket technoblablákra, világmegváltó őrültségekre és filozofikus ömlengésekre, jut is idejük mindig valami újat kisütni e négy kategóriába. Sőt gyakran kifejezetten formabontóak, mint példának okáért a Parittyahajó és leszállóegységei, vagy JoJo pilótaállása, melyben nem is annyira áll, mint inkább hasal a navigátor.
Vagy ott van az egyik kedvenc poénom, amikor Doc szemléltető eszközként kapja elő mellkasából műszívét.
Persze a cím le sem tagadhatná a 80-as évek jegyeit. Poénjai, díszletei, kösztümjei, a csapat fegyverei, vagy Zylyn saját legénységére is veszélyes karaktere mind arról árulkodnak, hogy a Cyberpunk-kal és a Shadowrun-nal egyidőben születet. Valamikor, az akciófilmek tűzvirágba szökkenésének idején.
De mivel egy percig sem vette komolyan magát, és nem is akart többet nyújtani puszta szórakoztatásnál, valahogy mégis maradandóra sikeredett. Számomra mindenképpen.
Hiszen a bajtársiasság, hűség, hősiesség eszméi itt is megmutatkoznak, a kalandok közepette, (fel-felvillannak, akár egy Alien filmben), miközben a mese úgy tud szórakoztató maradni, hogy bár a Peremen jár, nem lép át bizonyos határokat.
Ha könnyed kikapcsolódásra vágysz, például arra, hogy egy minden eresztékében rázkódó, olajfoltos, sistergő gőzt eregető teknőben a csillagok közé csúzlizzanak, egy remek kapitánnyal, egy dögös pilótával, egy morcos gépésszel, meg egy mogorva harcossal, akkor ők lesznek a te csapatod.
Legalábbis hat sztori elejéig…
Recent Comments