Gyermekkorom egyik meghatározó olvasmányélménye volt a Dűne-ciklus. A Csillagok háborúja kötetek asszimilálása után kaptam rá a könyvtárbajárására. Mivel ez a legenda mindössze három kötetre rúgott, kutatni kezdtem más hasonló alkotások után. Nem sok mindenre bukkantam, bár akkor még más okokból kifolyólag, mint manapság.
Jöttek hát Nemere István és Lőrinc L. László ponyvái, majd az Alapítvány és Dűne kötetek, melyek már tartalmukban is hatalmas Birodalmakról regéltek. Kölyökként persze nem sok mindent érthettem meg az elképzelhető legnagyobb hatalomvágy és az elképzelhető legnagyobb szegénység, megváltó hősöket a személyes áldozathozatal útjára taszító konfliktusából.
De a melanzs, fűszer, topter, doboló, hordozó, Féreg, sziecs, naib, kriszkés, Shai-Hulud, kismester, Muad-dib, Arakeen szavak újra és újra egy hihetetlen utazásra invitáltak. Egy a miénktől térben-időben és hangulatban nagyon távoli, de hihetetlen részletességgel megalkotott univerzumba. Zarándoklatom egy sosemvolt sivatagbolygó dűnéi közt oly hangulatos volt, hogy fel sem tűnt egyre többet és többet megértek a köteteket kitöltő, fejezetnyi intrikákból. A féregnyomok követéséből sokat tanultam az emberekről, és főképpen arról, hogy ezen a bolygón, a minimum törvénye érvényes.
Apropó intrika. Ha valaki azt hiszi a Sith-ek bosszúja Palpatine kancellárja tudott intrikálni, annak e kötetek kötelező olvasmány jellegét nem tudom eléggé hangsúlyozni.
Az első mozi sosem tetszett. Annak ellenére sem, hogy Patrick Stewart játszotta benne Gurney Halleck-et, és ifjabb Cooper ügynök Paul-t. Ezt úgyis ellensúlyozta, hogy Sting is színésznek képzelte magát benne, pedig éneklésével sem nyűgözött le sose.
Ellenben azok a sci-fi rajongók, kik ragaszkodnak elképzelésükhöz, mely szerint, ha valami, komor, durva, sötét és ijesztő az csakis értékes lehet odavoltak érte. Meg vissza.
Ez ügyben csak akkor nyugodtam meg, amikor olvastam, hogy maga Lynch is ezt a filmet tartja az egyetlen olyan alkotásának, amivel elégedetlen. Úgy érzi nem tudta megvalósítani, azt, amit akart, részben trükktechnikai-költségvetési okokból, részben meg az ezek okozta flusztráció miatt.
Egyébként sem hiszem, hogy ez a sci-fi klasszikus épp az ő látásmódjáért kiáltana.
A Sci-fi channel és Hallmark adók által szponzorált hat filmet viszont telitalálatnak érzem. Persze ha valakinek a Lynch film az etalon, az aligha fog osztozni véleményemen.
Televíziós költségvetéshez mérten, és pláne ahhoz mérten mire számítottam a „mi már nem tervezünk űrhajós idegenlényes sorozatokat” sci-fi csatornától remekmunka mind a két trilógia.
A színészek alighanem vizüket adták a halott szakmának, amikor még egyszer ilyen szerepeket játszhattak televízióban. Paul veszteségei, megkísértései, Alia bukása, Harkonnen tobzódása hatalmában mind egy igazi királydráma élő lélegző motorjai.
A játékban az sem okoz törést, hogy a mellékszereplők egy részét új arcok viszik színre a második trilógiában. Mert nem arcokat játszanak, hanem szerepeket. Hogy Susan Sarandon és Alice Krige is nevét adja a show-hoz, az már csak ráadás.
De muszáj külön kitérni a fiatal főhősökre is. Mert nemcsak szemrevaló, de tehetséges is a gárda. Például sci-fi filmben sehol máshol nem csillogtathatja ennyire tehetségét, ennyi szép nő, ennyire jó és ennyire nőies szerepekben.
Közülük kedvencem Irulan hercegnő, ki házasságra lép a főhőssel, és majd belepusztul a frigy névlegességébe. Kezdetben merényletre készül Chani az igazi házastárs ellen. Innen hosszú utat kell még bejárnia, míg végül rálel a megnyugvásra, az életét tönkretevő páros gyermekeinek nevelésével.
Mert boldog végben, itt aztán sem ő, sem más nem reménykedhet. A hősök sorsa itt az áldozat. Sokak kedvence Duncan Idaho szó szerint kétszer is meghal, azért amiben hisz. Ezeket a karaktereket egyszerűen nem lehet, nem szeretni. S ha valamelyikük elbukik, mint Alia vagy Paul együttérzésünk csak fokozódik.
Vétek lett volna rossz színészekre pazarolni, ezeket a szerepeket. De így, hogy ez nem történt meg, régi ismerőseink, csakugyan életre kelnek a lapokról.
Ahogy a helyszínek is. Érdekes mód, emlékeim szerint sosem láttam illusztrációt az Arakeeni palotáról. Mégis amikor megpillantottam, rögtön úgy éreztem: Igen, ez az! Mindig is ilyesminek képzeltem el!
A látvány itt hangulatot teremt. Nem dübörgő hangeffektusokkal és látványdömpinggel, hanem egyszerű kamera-beállításokkal. Természetesen nem állt rendelkezésre egy sivatag, de ha az operatőr érti a dolgát, egyetlen szél mozgatta függöny is többet mesél, mint hetven hollywoodi trükkgyár.
A makattek, háttérfestmények, kosztümök hibái számomra csak hozzátesznek a pozitívumokhoz. Elvégre itt egy patináns klasszikust álmodtak képernyőre. Az hogy itt-ott ráférne egy kis retusálás, csak bizonyítja, dolgoztak vele. Nem pedig, egy komputerzsoké matekozott rajta. Ennek ellenére akadnak lélegzetelállító, csak komputerrel létrehozható pillanatok is. A navigátorok, hajóik vagy a Férgek nem jöhettek volna létre tíz-húsz évvel ezelőtt ebben a formájukban. De animációt csak akkor kapunk, ha más technikával nem megoldható a dolog. Előre szólok, nincs benne annyi pixel, mint a Mátrix-ban. Meg aztán nem is lenne autentikus, hisz a Buttleri Dzsihad óta tiltott a gondolkodó gépek használata.
A remek látványhoz pazar szinkron, és csodálatos zene is dukál. Amikor Chani halálának, az ikrek születésének, az intrikusok levadászásának és egyben Paul legnehezebb áldozatának lehetünk tanúi, az egyik legszívbemarkolóbb dallam csendül fel, amelyet sf-ben valaha hallhattunk. Remélem nem hat eröltetetnek részemről, de itt nekem mindig az jut eszembe, hogy ilyen lehet az élet zenéje is.
De nem marad el a katarzis a másik két történetben sem. (A két trilógia ugyanis a ciklus első három kötetét dolgozza fel.) Alia kislányként, és megrontott felnőttként egyaránt magával ragadó. A halottaiból vak Prófétaként, meghalni visszatérő Paul-al pedig a legszívesebben együtt ordítanánk: „Gyertek, köpjünk vizet a homokra!”
De a hangulat nem csak a crescendók sajátja. Akárcsak olvasás közben most is utazhatunk.
A Nemesi Házak estélyeitől, Arrakis titkain át a végső felismerésekig. Lyet újra elveszi a pökhendi nemes étvágyát. Irulan ismét keresztülhúzza apja számításait. Leto ismét megnevetteti Ghanimát visszatértekor. Újra és újra. Mert ha egyszer megszeretted ezt a történetet, újra és újra elolvasod. Ahogy ezeket a filmeket is újra és újra látnod kell majd.
Ez, pedig a forgatókönyv érdeme. A forgatókönyvé melynek szerzője az én egykori, gyermekkori énemnél sokkalta jobban értette, miről is szól ez a mese. És pontosan ezt adta vissza, ahelyett, hogy a hasznot kergette volna.
Ezt a klasszikust nem egy kis hobbit nyirbálta és írta át, hogy jó sok legyen benne az akció. Értő kezek formázták filmé, apró csak a legendát jól ismerők számára kivehető, szükséges de kis változtatásokkal.
Az eredmény az utóbbi évek legjobb sci-fi mozija.
A Dűne ciklus utóéletéhez tartozik, hogy Frank Herbert halála óta fia, Brian Herbert és egy Kevin J. Anderson nevű ponyvavitéz, szabadult Arakis galaxisára. Senkit nem kívánok eltéríteni abbéli szándékától, hogy elolvassa, az újabb előzmény és folytatás köteteket. Utóbbitól már csak azért sem, mert állítólag Frank bácsi által hátrahagyott tervek alapján készült. De szögezzük le, kronológia ide vagy oda, Frank Herbert halhatatlan műveivel kell kezdeni. Mindenki más csak követő és hódoló lehet az ő univerzumában.
Én pedig, annak leszek hódolója, aki újra kiadja ezeket a legendákat, kicsi, gyűrögethető, puhafedelű változatban. Mert a szép, nagyformátumú, keményfedelű kötetek jól mutatnak a polcokon, de én olvasgatni akarom őket, nem a szobát dekorálni velük.
Recent Comments