Leia hercegnő úton van, hogy egy egész csillagrendszert nyerjen meg a Lázadás ügyének. Y-szárnyú vadászgépe meghibásodik, és kényszerleszállás kísérel meg egy lakatlannak hitt planétán. Csakhogy a Birodalom titokban energiabányászatot folytat a Mimban-on, ami még kísérője és védelmezője X-szárnyúját is tönkrevágja. Luke és Leia egy tavernában találkoznak Hallá-val a habókos vénasszonnyal, aki Jedi-nek képzeli magát, pedig csak sarlatánja az Erőnek. Arra akarja rábírni a párost, hogy segítsenek neki felkutatni egy titokzatos kristályt mely képes fókuszálni az Erőt. Hogy meggyőzze a hitetlenkedő Jedit és a szkeptikus hercegnőt, hagyja, hogy Luke megérintse a kristályból származó szilánkot. Csakhogy erre már felfigyelnek a Birodalom Erőérzékeny csatlósai is. Megkezdődik hát a versenyfutás idővel és Darth Vader-rel az ősi ereklyéért…
Kicsi, öreg, elnyűtt, kopott régiség. Rövid, egyszerű, egyetlen világon játszódó történet. Ahogy mondani szokás, nem egy nagy durranás.
Máig a legnagyobb kedvencem.
Ahányszor csak átlapozom a Splinter of the Mind’s Eye könyv vagy képregény változatát, mindig újra rácsodálkozok egy rég elveszett Star Wars hangulatiságra. Ebben az egyszerű kis ponyvában valami olyat találok, amit sehol máshol. Az Star Wars gyökereit.
Itt még nem tudhatjuk ki Vader. Csak egy állhatatos üldöző, akihez mérten a Terminátor csak egy rozsdás utánzat. Egy nagy enigma, kinek ismeretlen személyazonossága mellett, ugyan kit érdekelne, hogy ki az a Boba Fett, aki csak egy fejvadász a peremről. De ez itt a fekete lovag akiről még csak sejteni sem lehet, hogy ki lapul az álarca mögött! Ezt később persze szétzúzza az én vagyok az apád jelenet, de mit tudtunk mi még akkor erről!
Ahogy ekkor még Lucas sem sejtette, hogy testvérpárrá változtatja Luke-ot és Leiá-t. Saját bevallása szerint, ez az ötlet, csak a Jedi forgatókönyvének írásakor született, hogy legyen mivel ingerelje Vader a párbaj során Luke-ot. Tévednek tehát, akik azt hiszik, hogy már az ikernapok is ezért kerültek a New Hope-ba. Foster meg pláne nem tudhatta, amikor a Splinter-t körmölte.
Ahogy azzal sem lehetett tisztában, hogy Han Solo mellékszereplőből főszereplővé válik, hogy macsóból-csípőből lecsapja a királykisasszonyt a málészájú lovag kezéről. Foster olyannyira a New Hope mellékszereplőjének tekintette, hogy egy az egyben kihagyta Falconos-tól Chewies-től a kisregényből, leszámítva egy rövid utalást az egykori (!) ismeretségre.
Itt van viszont mindaz, amire az én korosztályom elsőként csodálkozhatott rá az Star Wars univerzumból. Egy temperamentumos hercegnő, aki arisztokrata létére lázadást vezet, és nő létére úgy forgatja a sugárvetőt, mint a férfiak. A beléje reménytelenül szerelmes tattooinei párologtatófarmon nevelkedett Jedi tanonc, aki a világ végére is követné. A kérlelhetetlen üldöző. A Sith-ek fekete nagyura. (Ki tudta még akkor mi az a Szith!? Én azt hittem egy terület, vagy lovagrend, és ha ő a fekete lovag, akkor biztos van kék, meg vörös, meg ezüst.) Nem tudhattuk ki az a Császár, és hogy trónjának van-e köze Leia hercegnői rangjához? Hogy pontosan mit is jelent Jedi-lovaggá válni? Mekkora is a Birodalom? (Itt pld még a bányáit is rejtegeti) És még sorolhatnám. Az olyan titkokat melyek például Fett sisakvizora mögött rejteztek, mi próbáltuk kitölteni. Vajon ki lehet ez a fejvadász? Férfi? Nő? Idegen? Robot? Miközben válaszolni próbáltunk észrevétlenül is saját ízlésünkhöz hangoltuk kedvencünket. Nem hiányoztak a megoldások, ha mégis kaptunk egy kis adalékot annak nagyon tudtunk örülni. Közben a kérdéseink találgatásokat szültek, a találgatások fantáziálást, a fantázia varázslatot. De amikor megválaszolták kérdéseinket, meghalt a varázslat. Egy része legalábbis biztosan.
Többé nem lengte körül titok Anakin személyét, Bail és Kenobi múltját, nem övezte mítosz a Jedi Rend mibenlétét, ahogy a Sith-ek sem voltak többé megfejthetetlen talány. Megtudtuk kik ők, mik ők, és többé nem maradt tere a mi tippjeinknek. Amit kaptunk vagy bejött, vagy nem, de mi már nem voltunk „részesei” az alkotó folyamatnak, csak befogadói az eredményeknek.
Foster persze csak egy ponyvát írt, de azt profi módon. Néhányan még azt is megkockáztatták, hogy talán ő találta ki az egész Star Wars univerzumot, hisz a New Hope könyvváltozatába is besegített. Ezt a találgatást már csak azért sem tartom lényegesnek, mert a Star Wars univerzum szerény véleményem szerint nem egy akkora nagy találmány. Profanizált világunk éhezett egy mesére, és ráharapott az elsőre, amint valakinek eszébe jutott készíteni egyet. A sikerért éppúgy okolható Ralph McQuarrie képi világa, mint ahogy John Williams zenéje, vagy a szerződés, amely a folytatásokat a szerzőnek és nem a forgalmazónak biztosította. A születő legenda körül olyan tehetségek bábáskodtak, mint Frank Oz, Alec Guinness, Harrison Ford. Mind hozzátették a magukét miközben számtalan vita után megszületett az, amit ma már sokan eleve elrendeltnek, megtervezettnek hisznek. Csakhogy sosem volt az. Guinness-t saját kérésére írták ki a filmből. Hammil balesete után Lucas azzal a gondolattal játszott, hogy Ford nagyobb szerepet kap. Kershner jeleneteket írt át engedély nélkül, az ewokok eredetileg wookiek lettek volna, a Birodalomban említett másik remény akkor még nem Leia volt, az Uralkodó trónja, pedig Coruscant mélyén egy lávabarlangban is állhatott volna.
Persze eljátszhatunk a pletykával Foster javára írva fel, hogy Lucas első forgatókönyv vázlatai után neves, filmes barátai profi forgatókönyvíróhoz tanácsolták. De végül Lucas sem akármilyen tanmesét kerekített az alapötletből, és minden megérdemelt kritika ellenére, azért a prequel sem egy alapjaiban elhibázott mese. (Mégha lépten-nyomon fel is ismerhető mikor honnan merített Dűne homokférgeitől a Ben Hur fogatversenyéig)
De a meccset már csak azért is kár lejátszani, mert Foster sosem állt elő semmilyen követeléssel, vagy állítással, arra vonatkozóan, hogy bármit is ő talált volna ki az alapokból. A pletykát talán csak az emberi irigység generálta, ami minden siker velejárója. Vagy talán az, hogy ez volt az első nem filmes folytatás, ami annak ellenére, hogy sokban eltért a későbbiektől, nagyon is elcsípett, megőrzött valamit a hangulatból.
A Splinter jól adagolja a kalandokat, amiket ez az egyetlen bolygón játszódó kis történet elbír, a kisebbektől, a nagyobbakon át, egészen a Darth Vader-rel való találkozásig.
A Birodalom kegyetlenségét reális hitelességgel ábrázolja, csillagrombolók, Sith tanok, vagy Halálcsillagok nélkül is, kisebb személyesebb jelenetekben. A bennszülöttek magalázása a tavernában, vagy a templomukból épített rendőrségi épület, legalább olyan érthetően ábrázolja, mi is az a sötét oldal valójában, mint a gyufalángként elolvadó Alderaan. Mindeközben megőrzi a lázadó hősök ártatlanságát. Ellentétben sok mai történettel, ami azt sugallja, hogy a gonoszt csak egy másik gonosz győzheti le.
Ügyesen játszik Luke és Leia ki nem mondott szerelmével, ami flusztrálja, vitákra vagy épp közeledésekre ingerli a párost. Ehhez jön még a mellékszereplők, -egy öntörvényű vénasszony, a két robot, és két Chewie-hez hasonló melák -humoros karaktere.
Mindez nyakonöntve a jól adagolt kalandok sorozatával, éppen azt a hangulatot eredményezi, amivel nem találkozhattunk azóta, hogy végetért a New Hope. Hisz az azt követő részek, minden hibájukkal, és érdemükkel egyetemben, alaposan megkavarták ezt az ősi mesékből a csillagok közé helyezett -hercegnő, gonosz lovag, szegényfiú -alapállást.
Ez a könyv számomra maga az erdeti SW hangulatiság. Sajnálom, hogy ebben az időszakban ezen kívül, csak Han Solo, és Lando kötetek, és gyengébb Luke-Leia comics-ok születtek. Mert így csak ez az egy kaland őrzi, ezt a fiatalabb rajongók által talán már nem is ismert, lehetőségekkel teli, kezdeti korszakot.
Ezért, ahogy a Dark Empire a kedvenc Star Wars képregényem, úgy a Splinter of the Mind’s Eye a kedvenc Star Wars könyvem.
Hazánkban megjelent Jedi Kristály (Robur) és Erőpróba (Walhalla Páholy) címeken. Képregényváltozata is egész jól sikerült, és szintén volt kapható (Semic) itthon.
Recent Comments